Véletlenek
Megizzadtan, rémülten ültem fel a franciaágyam közepén. Körbenéztem és megnyugodtam, hogy már biztonságban vagyok. Kimásztam a takaró alól és óvatosan helyeztem a lábaimat a meleg parkettára, ami itt-ott már kopott, megviselte az idő vas foga. A szemem alaposan végigszemlélte a tárgyakat apám fából épült házában. Teli van régi képekkel, - amikor még minden rendben volt - kemény tömörfa bútorokkal, amit még ő készített a legjobb barátjával. Oh, még most is visszhangzik a nevetésük az emlékeimben. Sehol semmi szőnyeg, csak az ajtó mellett látni Patyolat koszos rongyát. Patyolat az abruzzói juhászkutyám, amit még apám vett nekem halála előtt 7 hónappal. Becsoszogok a zöldeskék csempével kirakott fürdőbe, hideg vízzel megmosom az arcom és lehűtöm a kezeimet. A felfrissülés után a konyhába vezet utam. Kinyitom a hűtőszekrényt és óvatosan kiveszem az almás pitét, amit még tegnap sütöttem. Egész jól sikerült. A tepsiből vágok pár kockát, amit rögtön átpakolok egy fehér kerámiatányérra. Mióta eszemet tudom, ez azóta itt van. Ejj, ha beszélni tudna, lenne meglepetés úgy hiszem!
Kiballagok a ház előtt lévő teraszra, ami pont olyan mint a filmekben. Az erdő szélén elrejtve, apró bekötőút végén, egy faházikó, mely előtt kerítéssel védve egy kiülőhelység, közepén lépcsővel. Rajta egy keményfa, vázas hintaszék, egy vesszős fotel, egy szabadtéri kanapé és egy dohányszóasztal, amit én csak lábtartónak használok. Most is így teszek, lehuppanok a fotelbe és felpakolom a lábaim.
-Patyolaaat! -kiáltottam, mert már aggasztott, hogy minden lében kanál kutyám nincs a közelemben. -Kiskutyáám! -szólítottam hangosabban mire a fák közül előbukkant. Fehér szőrének köszönhetően könnyen észre lehet venni. Odafutott hozzám és lelkesen csóválta a farkát, csillogó szemei is boldogságról árulkodtak. Letettem elé egy kocka pitét, amit ő szempillantás alatt befalt. -Ennyi volt kutyuli. A többi az enyém. -magyaráztam neki a helyzetet, majd belátta, hogy igazam van és lihegve lepihent mellettem.
A délután további részében pszichológiás könyveket olvastam, mivel csak ilyeneket hoztam magammal. Internet hiányában pedig a közösségi oldalak böngészése szóba sem kerülhetett. Épp a magánytól való félelem leküzdése résznél tartottam, amikor nyüszítés sorozatra lettem figyelmes. Paty rögtön felpattant és ugatni kezdett, én pedig azt sem tudtam hova kapjak. Bevittem a holmimat, felkaptam a telefonom majd bezártam az ajtót és elindultunk. A nyüszítés megszűnt, de háziállatkámon látszott némi zavartság, ami a személy szerinti helyzetemet sem könnyítette meg. A fű egyre sűrűbbé vált, a fák rendszertelenül helyezkedtek el, nem beszélve a fiatal hajtásokról, ugyanis június elején ők is megjelennek már bőven. Nagyon figyelnem kellett, nehogy belelépjek valami szúrósba vagy megsértsem magam. Másfél órát is bandukolhattunk eredménytelenül, csendben. Már ott tartottam, hogy visszafordulunk, amikor az egyik öreg tölgyfa mögül piros dzsekit pillantottam meg. Óvatosan, nesztelenül lépkedtünk a mozdulatlanul ülő - mint kiderült - lány felé. Velem egykorú lehet, de ki ő? Nem láttam még e tájt. Pár méterre lehettünk tőle, de ő csak az okostelefonja képernyőjét nézte, én pedig azon jártattam az agykerekeim, hogy illene már megszólítani.
-Khm. - nem jutott jobb eszembe, de erre a köhintésre is meglepve kapta hátra a fejét. -Üdv. Mi járatban? - próbáltam mosolyogni rá kedvesen, de attól tartok ebből otromba vicsor lett. Patyolat pedig mint valami testőr lecövekelt mellettem.
-Szia! Ezt én is kérdezhetném. - nevetett, de lerítt róla a szomorúság. Piros tornacipőt viselt, sötétkék farmerrel, fehér pólóval és a már említett dzsekivel. Tud öltözködni, bár én megsültem volna ebben.
-Hallottunk egy kutyát. - magyarázom kezeimmel is gesztikulálva -Ebben az erdőben nem lehetnek kóbor ebek.
-Nézd csak! - tolja elém a fehér színű mobilját -Ő az én vizslám. Karamellnek hívják és valószínű, hogy az ő hangját hallhattátok. Kijöttem vele sétálni, mert mostanában a tanulás mellett kevesebb időt tudtam vele tölteni. - mondja és elgyötörten sóhajt egyet, engem pedig rendkívül meglep a közvetlensége és azon morfondírozok, hogy ennyire vágyott már társaságra, vagy csak a személyiségéből adódik-e. Minden esetre nem hinném, hogy környékbéli, mert édes akcentussal beszél.
-Hidd el, meg fogjuk találni! Meg kell, hogy találjuk! - nyomatékosítok néhány szót. -Én még az erdészt is ismerem. -kacsintok rá -Kedves, szükség esetén rá is számíthatunk.
-Aranyos vagy. - mosolyog és látom az őszinte reménykedést tekintetében, amivel aztán tetőtől talpig végigmér. - A te kutyádat... - mire közbeszólok.
-Patyolat. - nézek le rá és megsimogatom okos buksiját -Bár ma nem olyan tiszta mint máskor. - nevetek -Én pedig Naómi lennék. Szergeli Naómi. - felelem sokatmondó mosollyal és biztatóan nyújtom felé a kezem bemutatkozásom jeléül.
-Azta! Különleges neved van, eddig csak Noémiről hallottam.
-Ritkaságszámba megyek. - szólalok meg ismét.
-Pelle Anetta vagyok, apám olasz, édesanyám magyar. Az én nevem sem egy tömegnév. - kuncog -Hívj csak Nettinek, mert az Anettot nem igazán kedvelem. - rántja meg hanyagul a vállát.
-Neked is egy hatalmas hűha. Rendben, Netti. Még ízlelgetem a neved. - vigyorgok.
Nyugodt pillanatainkat állatkám határozott vakkantásai szakították meg, utalva arra, hogy már elég a csevejből, dologra fel. Útközben sikerült még jobban megismernünk egymást és kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk. Az első perctől fogva éreztem valami különlegest ebben a nőnemű teremtményben.
-Már vagy másfél órája sétálunk és semmi eredmény. Szerintem már rég nem az erdőben jár. -feleli csalódottan új barátnőm. Szóra nyitottam a szám, amikor egy rettentően éles hang töltötte meg a környék csendjét. Bensőséges pillantást váltottunk és úgy gondoltuk ideje elbújni egy fa tövébe és felhívni Tibort.
